Mióta a férjemet megismertem, azóta ő a legjobb barátom. Sőt, sokáig az egyetlen volt. Épp azért voltam bajban, amikor kezdődött az egész problémánk. Nem volt senki, akivel kibeszélhettem volna. Van két lánytestvérem, és ők nyiltan beszélnek nekem/velem a szexuális problémáikról, de én képtelen voltam megosztani velük az enyémet. Úgy éreztem, hogy elárulnám, szégyenbe hoznám a férjemet.

Aztán kitaláltam, hogy leírom az egészet. Tudod, ez az elmondom mindenkinek izé...Így megkönnyebbülök talán, és megtanulom közölni-kimondani az érzéseimet (ugyanis az se megy nekem, talán azért, mert nincs szókincsem, vagy azért, mert prűd családban nevelkedtem, ahol nem beszéltünk érzésekről, érzelmekről, fene tudja...). Szóval nekiálltam blogot írni.  A kommentekből, levelekből rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, de megoldást nem találtam. Sőt egyre mélyebbre süllyedtem. Egyre többször gondoltam arra, hogy nem mehet ez így tovább, keresek egy szeretőt. Közben meg utáltam magam, mert megfogadtam az anyakönyvvezető előtt, hogy kitartok jóban- rosszban. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ketté hasadok. Az egyik énem azt mondja, hogy fiatal vagyok még, éljem az életemet, a szex jó dolog, szükségem van rá, nem ártok senkinek, ha néha-néha félrekacsingatok. A másik felem pedig az elveimet emlegette, nem azért mentem férjehez, hogy megcsaljam, nem érdemli meg, olyan jó ember. 

Mindeközben klassz kis nőgyógyászati rákkal küzdöttem. Akármit is csináltak az orvosok, nem gyógyultam. Végül megbeszéltük a dokival, hogy vágjon ki belőlem mindent, ami beteg.. elegem volt a sok kis rohadt beavatkozásból, véget akartam vetni az egésznek.

A műtét után valahol az interneten ráakadtam Csernus doki egy mondatára, miszerint azért van annyi nőgyógyászati csonkoló műtét, mert a nők nem használják a nemi szerveiket. Hát ezen erősen elgondolkodtam. Azóta vagyok beteg, mióta szarakodik a házaséletünk. Amióta gyötrődöm, hogy férfit akarok, de mégse teszem meg, mert férjem van. Így hát gyártottam magamnak egy betegséget. Hiszek ebben, majd elmesélem még hogy miért gondolom így, csak most nem akarok annyira csapongani.

Egyiknővel laza kapcsolatban voltunk. Amolyan házaspáros barátság, időnként összejövünk, a férjek dumálnak a számítógépről, mi meg a gyerekekről, egyéb fasza nőies dolgokról. Kábé egy évvel ezelőtt egy ilyen összeröffenésen kicsit többet ittunk mi ketten lányok, mint kellett volna. A bor őszinteségi rohamot váltott ki belőlünk, és így kiderült, mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Veszettül elámultunk, mert mindketten tökéletesnek hittük a másik kapcsolatát.<

Azóta sokat vagyunk együtt, rengeteget beszélgetünk, megosztjuk egymással gondolatainkat, kétségeinket, vágyainkat. Néha félünk, sokat agyalunk, sokszor vagyunk magunk alatt a kilátástalannak érzett helyzetünk miatt, kapaszkodunk egymásba. Mi, sorstársak.

És most írni kezdtünk. Nem tudom miért, olyan jó ötletnek tűnt. Talán terápia nekünk, talán megkönnyebbülés másnak, hogy nincs egyedül.

Majd csak lesz belőle valami.