Már írtam, hogy a férjem a legjobb barátom. Szeretek vele élni, jókat röhögünk, sokat beszélgetünk, az élet fontosabb dolgaiban egyet értünk. 

És mivel a kommunikáció jól működik köztünk, természetesen beszéltünk a szexről is. Nem hisztizve, nem vádaskodva, hanem szeretettel, őszintén. Az igaz, hogy én néha sírtam az elfojtott vágytól, a kielégítetlenségtől, a félelemtől, hogy már nem vagyok kívánatos, és nem esik jól neki az érintésem. De ő megnyugtatott: nem velem van a baj. Nem azért nincs merevedése, mert én béna vagyok és csúnya.

Próbáltuk házilag orvosolni a dolgot... segédeszközöket vásároltunk, sok időt töltöttünk az ágyban egymás simogatva, türelemmel, szeretettel. Filmet néztünk, novellákat olvastunk, megosztottuk egymással titkolt vágyainkat, kimondtuk a kimondhatatlant. De semmi...

Idegesen, idegenkedve elment orvoshoz, aki tablettákat írt fel neki. Reménykedtünk, hátha segít, alig vártuk, hogy végre kipróbálhassuk. És megint pofára estünk. Nincs több remény. A cukorbetegség, a magas vérnyomás és a több évtizednyi dohányzás megtette a magáét.

Néha próbálkozunk még, de annyira elkeserítő az egész, hogy egyre ritkábbá válnak ezek az alkalmak. Egyre rosszabb lesz. Néha elsírom magam, ő átölelve vigasztal. Néha azt mondja, hogy váljunk el, néha azt hogy keressek valakit, aki a testemet kielégíti. Közben meg látom az ő arcán is a fájdalmat.

Szeretem őt, így is. Nem nagy lánggal lobogva, hanem mélyen, kiolthatatlanul.