Vágy van, az. Heves vágy. Nem is kell sok idő, hogy elkezdjen lángolni a test és elnyomja az összes észérvet. Pár nap csak és már azt sem tudom min bírtam hisztizni. Úgy érzem most, hogy rendben lesz, részemről menni fog, tisztáznom kellett csak magamban, hogy mit akarok és úgy tűnik mostanra sikerült. Rajtam sem igazodik ki senki, még saját magam sem, az is biztos.

Minden azért történik velünk, hogy tanuljunk belőle. Magunkról, az életről, helyzetekről, megoldásokról. Talán nekem ezzel meg kell tanulnom egyrészt várni. Várni más döntését rólam. Ez sosem ment jól. Másrészt meg kell tanulnom azt is ezzel, hogy nem minden úgy van, ahogy én azt kitalálom, de ettől még nem feltétlenül rossz és nem feltétlenül kell minden aszerint a forgatókönyv szerint történjen, ami az én fejemben megíródik. Merthogy ketten vagyunk a történetben.

Úgy tűnik igaza van legkitartóbb olvasónknak, lehet, hogy idealista vagyok és tényleg csak elkényeztetett az élet eddig és mindent megkaptam úgy, ahogy én akartam? És most meg kell tanulnom, hogy nem úgy van az. Nem is baj, hogy ezt dobja most az élet. Lehet, hogy amit hatalmas kompomisszumnak élek meg, nem is az, hanem az a logikus lépés és csak így lehet megtartani a szeretői mivoltunkat, nem belebonyolódva érzelmileg annyira, hogy a végén egy nagy érzelmi válság legyen belőle.

Tulajdonképpen ezért kezdtünk bele, mert a szex hiányzott és ezt várjuk és meg is kapjuk egymástól. Akkor mi is a gond? Ha ezt így végiggondolom, akkor semmi és nem is értem min fordultam én be ennyire és min problémézom, ahelyett, hogy élvezném, amit adni tud és hagynám, hogy élvezze, amit én tudok neki adni. És valószínűleg ő sem ért most semmit belőlem, hogy mit akarok és azt hogyan.

Reggelre kelve könnyebb minden. Menni kell, tenni a dolgunkat, nincs idő, nincs erő arra, hogy az ember lánya az élete fölött sírjon. Hogy romokon ül. Nem kell mindig olyan messzire elnézni. Nem kell annyit agyalni. Menni kell, percről-percre haladni és megoldani az előttünk lévő épp aktuális akadályokat. Nem jó nagyító alatt vizsgálni a lépéseket, nem jó nézni magunkat kívülről, hogy mit miért teszünk és ezzel hogyan hatunk másokra. Csak menni kell.

A probléma ezzel nincs megoldva, szex továbbra sincs, ami alig kilépve a huszonévből továbbra is nagyon is nagyon fáj. De hétköznap van, elterelődik a figyelem, szőnyeg alá sörpörjük ami odavaló és azt hisszük majd megoldódik magától. Nem fog. Ott marad és hasra fogunk esni benne újra és újra. És akkor megint beleőrülünk kicsit. Aztán tesszük a dolgunkat. Nincs mese, menni kell és folytatni, amibe egyszer már belekezdtünk. Nem lehet kiszállni. Forog a film.

Azon gondolkodtam, hogy miért nem tudok lemondani a szexről és élni a kis életemet nyugodtan a férjemmel és a gyerekeimmel, mikor tulajdonképpen - mostanában meg főleg, miután én lenyugodtam -, már szinte nincs is vita közöttünk, nyugodt a légkör, átölel elalváskor, tehát egy csomó dologban ő is változtat. Kimutatja, hogy szeret és betartja, hogy minimum egyszer egy nap szükségem van egy nagy ölelésre, hogy érezzem, hogy élek. Akkor miért nem tudok lemondani a szexről mégsem? Miért kellenek nekem ezek a bonyodalmak, amiket kreálok sorra? Tényleg ennyire fontos?

Közben pedig még gyűlölök játszmázni és elhatároztam, hogy nem is fogok. Nem akarok megfelelni. Elég nekem megfelelni anyaként, feleségként, munakerőként... a szeretőségben nem megfelelni akarok, hanem elengedni magam és önmagam lenni teljesen és élvezni a másik testét. Így fogok tenni.

A szeretőséget én úgy szeretném a saját életemben, mint kapcsolatot a kapcsolat mellett. Kell bele szeretet, hosszútáv és kell bele hűség is. Hülyeség? Lehet. Úgy van ez az én fejemben, hogy van az életem, amiben szeretem a férjemet, a gyerekeimet, a munkámat, a barátaimat ésatöbbi és mellette van bizonyos időközönként pár óra az életemből, amikor a másik férfit is szeretem és ő is a barátom és társam csak épp szexuális alapon. A férj meg szövetségi alapon.

Nekem ez így működne jól, mert csak dugni, amikor ránkjön a kangörcs, nekem nem annyira fekszik, megalázónak érzem. Kell egy kis rajongás, kell, hogy különlegesnek érezzem magam mint nő, hiszen épp ez hiányzik a házasságomból. Ezt a részét kellene a szeretőmtől megkapjam.

Ez pedig nem csak annyi, hogy megdugjuk egymást és szétszéledünk. Az nem más, mint az ösztönök kiélése. Több kell. Olyan szerető kell, aki velem akar abban a pár órában lenni teljesen, amikor együtt vagyunk. Nem csak a dugás erejéig, hanem teljesen. És nem csak azért, mert épp én vagyok kéznél és valamennyire végül is tetszem neki, hanem azért, mert én vagyok az neki szexuálisan, aki megőrjíti.

Erre vágyom: végre megőrjíteni valakit szexuálisan. Akarja  a velem való szexuális együttlétet és amikor nem találkozunk, akkor éreztesse, hogy hiányzik neki a nőiségem, a testem, a hozzábújásom. Mindehhez pedig muszáj, hogy kapcsolódjunk valamilyen szinten lelkileg is, mert az meg csak úgy megy, akkor tud egy nő teljesen elengedetten szeretkezni. És igen. A szeretőmmel szeretkezni akarok és nem csak dugni. Sokat akarok? Bonyolult ez így nagyon? Bonyolult ez nagyon...

nagyon fáj most nekem, hogy csak ömlik a könnyem...

A jó isten mentsen meg az olyan szeretőtől, aki folyton azon nyüglődik nekem, hogy jaj, mi lesz a feleségével meg a gyerekével, ha kiderül, hogy félredug. Aki a pszichológusának tekint, aki rámzúdítja minden zagyva lelki nyomorát, viszont az enyémet eszében sincs meghallgatni. Akivel nem lehet egy jót nevetni, aki gyáva kimondani: kívánlak, a lábad között akarok lenni. Vagy épp az ellenkezője...

Egyre jobban összekovácsolódunk vt-vel.

Pedig nem volt egyszerű a kezdetekben. Még ki is dobott egyszer.

Egyik nap találkoztam egy rég nem látott barátommal, és neki ez rosszul esett, mert megbeszéltük, hogy kicsit együtt leszünk. Csakhogy én ezt úgy elfelejtettem, mintha szó se lett volna róla. Gáz, mi? Szóval azt mondta, hogy ez neki így nem jó, mert nem volt egyszerű megszervezni a pár órányi szabadidejét, és menjek a jó büdös fenébe. És mivel amnéziás voltam, nem értettem, hogy most miért kell ekkora feneket keríteni ennek az ügynek. Meg el is keseredtem. Ennyi volt? Pedig másnapra megbeszéltük, hogy megyünk a búvóhelyünkre megölelgetni egymást. Nagy szomorúságomban családi programot csináltam az elmaradt ölelkezés helyett.

Hisztis lett. A szememre hányta, hogy fontosabb volt nekem az ezeréves barátom, mint ő, és inkább elmentem randizni, minthogy vele lettem volna...Most meg ez a családi program. Csináljam vissza, legyek inkább vele. De nem tudtam visszacsinálni, megigértem a tesómnak, hogy segítek neki.

És akkor kiderült, hogy mi a hiszti oka. Nem csak én nézek bambán, szerelmesen ki a fejemből, hanem ő is. De amíg én tudom kezelni ezt - hiszen tapasztalatom van- ő nem érti saját magát, és fogalma sincs, hogy most mi a francot kell csinálni. Nem akarja hogy fájjon, ő csak egy kis lájtos kalandot akart volna, de ez nem az...És szenved, fáj neki. Ezért inkább úgy döntött, hogy abbahagyja. Majd elmúlik ez az érzés. Majd nem gondol rám, elkerül a munkahelyen. Simán menni fog...

Kis naív.

Meg akartam csókolni. Elhúzódott, majd otthagyott megint.

Elindultam hazafelé. A kocsiban éreztem, hogy zizeg a telefon a zsembemben. Hát eddig bírta... Szerencsére, mert addigra már annyira kétségbe estem, hogy majdnem megfulladtam a torkomba ragadt bőgéstől. Egész hétvégén sms-eztünk, telefonáltunk. Nem volt egyszerű, mert ugye mindketten házasok vagyunk. Kínlódtam a nagyon-nagyon várt, de elmaradt ölelés miatt. A hajam szála is égett a vágytól.

Hétfőre letisztult a fejünk. De főleg az övé. Összerakta magában, hogy mi a jó ebben a kapcsolatban, és hogy kell élvezni. Szerencsére a szerelme is megmaradt.

Úgy tünik helyreállt a világunk. Vihogunk a hülyeségeinken, délutánonként kimegyünk kávézni, titokban megérintjük egymást, és szikrázunk tőle.

És fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt.

Jó volt nekem nagyon, pár óráig. Bizsergéses boldogság van. 

Elmesélem...

 Őt kaptam névnapomra. Annyira finom volt, mint a csókja. 

És most itt ülök, csak nézek ki a fejemből, már-már a nyálam is folyik, és rá gondolok. Annyira vágyom utána, hogy észre se veszem mi történik körülöttem.

 Több, mint egy hét után láttam újra vt-t. Rámcsodálkozott, hogy nőnek öltöztem. Átlát a szitán, tudja, hogy miatta. Én meg tudom, hogy tudja. Tetszett neki. 

 Vt tegnap is felhívott, és megígérte, hogy ma meglátogat. Jól bepánikoltam, elhatároztam, hogy nem fogok szexelni vele, mert hát mi lesz, ha pont akkor jön haza valaki, meg hol a romantika meg ilyesmi. Azért a biztonság kedvéért előkaptam az epilátoromat, hogy lenyúzzam a lábaimat. Mindeközben eszembe jutott a mai idők parája: a punciborotválás. 

Itthon vagyok táppénzen tegnap óta. Kissé mozgásképtelen lettem, de nem erről akartam most...

Megint kommentelésből született írás, megihletett a téma: büszkeség vagy nem büszkeség? Amikor szerető helyzet van, amikor akarjuk a férfit, de nem férjnek, apának, élettársunknak, hanem tisztázottan szexre és gyengédségre, akkor hogyan viselkedjünk vele? Büszkén, mert mégis mi vagyunk a nők?

Vagy ne foglalkozzunk vele, hiszen nem játszmázni kell, meg nem szerelmesnek lenni, így akkor megmondhatjuk neki, ha megőrülünk azért, hogy újra együtt legyünk? Vagy az akkor saját magunk megalázása? Vagy elriasztjuk vele, mert azt hiszi majd, hogy mi azt hisszük, hogy ő majd...?

Sikíthatok, hogy egy újabb agyalnivalót tálaltatok nekem?

Állandó kétség, őrlődés, álmatlanul hánykolódás. Dekoncentráltság, mélységes megbántottság, folytonos sértődés és beszólogatás. Máskor szeretet van a szemében, keres a kezével, figyel. Nem mindig értem. Ő is kutyául szenvedhet, ő is a saját életének romjain ül. Velem együtt. Csak nem kart karba öltve, hanem egymásnak hátat fordítva.

Másiknővel kéne összeköltözni, kár hogy nem vagyunk leszbikusok. Lényegesen leegyszerűsödne az életünk. 

Már írtam, hogy a férjem a legjobb barátom. Szeretek vele élni, jókat röhögünk, sokat beszélgetünk, az élet fontosabb dolgaiban egyet értünk. 

És mivel a kommunikáció jól működik köztünk, természetesen beszéltünk a szexről is. Nem hisztizve, nem vádaskodva, hanem szeretettel, őszintén. Az igaz, hogy én néha sírtam az elfojtott vágytól, a kielégítetlenségtől, a félelemtől, hogy már nem vagyok kívánatos, és nem esik jól neki az érintésem. De ő megnyugtatott: nem velem van a baj. Nem azért nincs merevedése, mert én béna vagyok és csúnya.

Próbáltuk házilag orvosolni a dolgot... segédeszközöket vásároltunk, sok időt töltöttünk az ágyban egymás simogatva, türelemmel, szeretettel. Filmet néztünk, novellákat olvastunk, megosztottuk egymással titkolt vágyainkat, kimondtuk a kimondhatatlant. De semmi...

Idegesen, idegenkedve elment orvoshoz, aki tablettákat írt fel neki. Reménykedtünk, hátha segít, alig vártuk, hogy végre kipróbálhassuk. És megint pofára estünk. Nincs több remény. A cukorbetegség, a magas vérnyomás és a több évtizednyi dohányzás megtette a magáét.

Néha próbálkozunk még, de annyira elkeserítő az egész, hogy egyre ritkábbá válnak ezek az alkalmak. Egyre rosszabb lesz. Néha elsírom magam, ő átölelve vigasztal. Néha azt mondja, hogy váljunk el, néha azt hogy keressek valakit, aki a testemet kielégíti. Közben meg látom az ő arcán is a fájdalmat.

Szeretem őt, így is. Nem nagy lánggal lobogva, hanem mélyen, kiolthatatlanul.

Mióta a férjemet megismertem, azóta ő a legjobb barátom. Sőt, sokáig az egyetlen volt. Épp azért voltam bajban, amikor kezdődött az egész problémánk. Nem volt senki, akivel kibeszélhettem volna. Van két lánytestvérem, és ők nyiltan beszélnek nekem/velem a szexuális problémáikról, de én képtelen voltam megosztani velük az enyémet. Úgy éreztem, hogy elárulnám, szégyenbe hoznám a férjemet.

Aztán kitaláltam, hogy leírom az egészet. Tudod, ez az elmondom mindenkinek izé...Így megkönnyebbülök talán, és megtanulom közölni-kimondani az érzéseimet (ugyanis az se megy nekem, talán azért, mert nincs szókincsem, vagy azért, mert prűd családban nevelkedtem, ahol nem beszéltünk érzésekről, érzelmekről, fene tudja...). Szóval nekiálltam blogot írni.  A kommentekből, levelekből rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, de megoldást nem találtam. Sőt egyre mélyebbre süllyedtem. Egyre többször gondoltam arra, hogy nem mehet ez így tovább, keresek egy szeretőt. Közben meg utáltam magam, mert megfogadtam az anyakönyvvezető előtt, hogy kitartok jóban- rosszban. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ketté hasadok. Az egyik énem azt mondja, hogy fiatal vagyok még, éljem az életemet, a szex jó dolog, szükségem van rá, nem ártok senkinek, ha néha-néha félrekacsingatok. A másik felem pedig az elveimet emlegette, nem azért mentem férjehez, hogy megcsaljam, nem érdemli meg, olyan jó ember. 

Mindeközben klassz kis nőgyógyászati rákkal küzdöttem. Akármit is csináltak az orvosok, nem gyógyultam. Végül megbeszéltük a dokival, hogy vágjon ki belőlem mindent, ami beteg.. elegem volt a sok kis rohadt beavatkozásból, véget akartam vetni az egésznek.

A műtét után valahol az interneten ráakadtam Csernus doki egy mondatára, miszerint azért van annyi nőgyógyászati csonkoló műtét, mert a nők nem használják a nemi szerveiket. Hát ezen erősen elgondolkodtam. Azóta vagyok beteg, mióta szarakodik a házaséletünk. Amióta gyötrődöm, hogy férfit akarok, de mégse teszem meg, mert férjem van. Így hát gyártottam magamnak egy betegséget. Hiszek ebben, majd elmesélem még hogy miért gondolom így, csak most nem akarok annyira csapongani.

Egyiknővel laza kapcsolatban voltunk. Amolyan házaspáros barátság, időnként összejövünk, a férjek dumálnak a számítógépről, mi meg a gyerekekről, egyéb fasza nőies dolgokról. Kábé egy évvel ezelőtt egy ilyen összeröffenésen kicsit többet ittunk mi ketten lányok, mint kellett volna. A bor őszinteségi rohamot váltott ki belőlünk, és így kiderült, mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Veszettül elámultunk, mert mindketten tökéletesnek hittük a másik kapcsolatát.<

Azóta sokat vagyunk együtt, rengeteget beszélgetünk, megosztjuk egymással gondolatainkat, kétségeinket, vágyainkat. Néha félünk, sokat agyalunk, sokszor vagyunk magunk alatt a kilátástalannak érzett helyzetünk miatt, kapaszkodunk egymásba. Mi, sorstársak.

És most írni kezdtünk. Nem tudom miért, olyan jó ötletnek tűnt. Talán terápia nekünk, talán megkönnyebbülés másnak, hogy nincs egyedül.

Majd csak lesz belőle valami.

Nem megy tovább.

Bemegyek a fürdőszobába, beállok a zuhany alá. Kezem a lábam között, simogatom magam. Hamar megy, legszivesebben hangosan felnyögnék, de a szégyen visszatart. Elnehezedik a lelkem, sírnom kell. Görcsösen próbálom visszatartani, majdnem megfulladok a saját könnyeimtől. Csak halkan...

Elég, ha belül ordítok megint, miért miért MIÉRT?? Miért nem akar segítséget kérni? Miért nem akar engem ölelni? Hogy legyek így tiszességes feleség? Vagy fojtsam el a vágyaimat? Hogyan?&

Vagy mit kell csinálnom?

Fogom a kezét, de ő elengedi az enyémet.

Csúnya vagyok. Nem kellek már.

Lefekszem mellé az ágyba.

- Jó éjszakát, szívem- mondja.

Fekszem az ágyon, Férj a széttárt lábaim között. Nagyon finom a nyelve. Elképzelem, hogy belémhatol. A gondolatra orgazmus rázza meg a testemet. Életre akarom kelteni a fantáziámat, simogatom, csókolom, számba veszem. Próbálkozunk, de nem keményedik. Elélvez így puhán, szárazon.

Fekszem az ágyon. Próbálom visszatartani a bőgést. Nézem a plafont.

Festeni kéne.

...hátat fordít és ennyi van, semmi más, csak a háta. Első évben próbálkozás, mindennek és bárminek bevetése. Második évben rengeteg sírás és pótszerek keresése. Harmadik évben válással fenyegetőzés majd megfutamodás. Onnantól pedig a nagy semmi. Üresség. Több évig.

Ráébredés arra, hogy nem én nem vagyok eléggé nő, de ő sem hibás. Felébredés, sok sírás újra. Veszekedés. Nem akarok így, de egyedül sem. Nincs megoldás. Belső küzdés. Másiknő sokat segít. A nőiség újra megtalálása. Szomorúság, tehetetlenség, düh. Próbálok beszélni, nem megy. Nincsenek kimondva nagyon fontos dolgok. Mehetek, megyek külön utakra. Nincs öröm, fájdalom van. De hogy lehetne máshogy? Higgadás, átbeszélés, elengedés. Hiányzik minden elmaradt egymásba bújás, minden kihagyott beszélgetés, minden elszalasztott nevetés. Másnál ott van az összes, most már másnál kell.

Egyre többször halljuk a saját történetünket vissza más nőktől. Szégyenkezve, magukat okolva rejtegetik a nők ezt, mintha az ő hibájuk lenne. Nem. Senkinek sem a hibája. Nagyon sokan vagyunk, akik ilyen homályban húzódunk meg és fiatalon inkább lemondunk a szexről, ami megbetegít lelkileg és testileg, csak ne kelljen beismernünk ország-világ előtt a kudarcunkat. Mélységesen lehangoló.

Annyira jó lenne, ha a többi nő (és férfi, mert ők is sokan vannak, tudjuk), aki hasonló cipőben jár, szintén nem sütné le a szemét, hanem, ha még csak így is, anonim módon, de kiírná magából, ami belül rágja. Ez itt tehát bátorítás, ragadjon mindenki billentyűzetet és ne marcangolja saját magát belül, egyedül. Akár nekünk is elküldhetitek a saját vívódásaitokat, történeteiteket, szívesen kitesszük ide a blogra, névtelenül. Ide tudtok küldeni nekünk levelet.

Nőiségünket igenis meghatározza egy férfi szeretése, azt, ahogy néz, ha megkíván és ahogy megérint, mint nőt, nem pótolhatja semmi. Ezektől leszünk teljesen és egészen nők. Ahogy ez fordítva is ugyanígy igaz: a férfi is egy őt akaró, kívánó, neki magát odaadó nőtől teljesedhet ki férfiként. Hol a megoldás? Nem tudjuk, csak keressük.

Vt - remélhetőleg leendő szeretőm - szerint két féle ember van. Az egyik házastársnak való, a másik szeretőnek. 

Mi is az a kielégítetlen nők klubja? Pont az aminek hangzik. Adott két nő, pasikkal felszerelten, akiknek nem jut nemhogy mindennapi, de sehánynapi szex sem. Ez a két nő egy nick alatt elmondja, mennyire nehéz így benne maradni egy kapcsolatban, amiben majdnem minden más igen, csak a szex nem működik. Gyötrődésekkel teli, néhol depresszív, néhol repkedős, kalandokat kereső életet élnek. Erről szól ez a blog.